Apám üzent

felkavaró ▪️megrendítő ▪️ bátor ▪️ élve boncoló ▪️ zavarba ejtő ▪️ szívszorító ▪️ szédítően személyes ▪️  kétségbeejtően szép ▪️  kitárulkozó

Az Apám üzent fájó emlékkönyv Grecsótól, melynek lapjai bár újra és újra megvágták a kezem lapozgatás közben, mégis mindig visszatértem hozzá fájni és remélni.Az első száz-százötven oldalon meg-megilletődve, de gyorsan átsodródtam, amolyan dejógrecsót olvasni lendülettel.

Épp ezért meglepetésszerűen, hangtalanul vágódott be mögöttem egy kertkapu a kötet kétszázadik oldala felé járva, amikor a szerző egyre komolyabb kapavágásokat tett családfájának gyökerei körül. Azért, hogy lapról-lapra, emlékről-emlékre megvilágítsa emberi mivoltukat, társadalmi és egyéni korlátaikat, életük lelki és háborús állomásait, döntéseik mögött örökölt sorsukat, és annak lenyomatát hétköznapi szorongásaikban.

Igazán akkor sűrűsödött össze a levegő körülöttem, amikor rájöttem, hogy az én Apám is üzent Grecsón át a sírból.

"Üres ember, aki mellett nem fér el a múltja." – ez a régi Grecsó idézet forgott a fejemben, miközben arra gondoltam, hogy az én identitásomnak, milyen fontos része Apám, pontosabban Apám hiánya. A sose voltál, mindig vagy. A kapaszkodó, amit az adott, hogy bár csak két évig, de lehettem apám kicsi lánya, huszonhét évesen.

Grecsó brutális munkát végzett a múltkutatás terén, minden szempontból. (Amivel bennem is újraélesztette a családfám tovább kutatásának igényét.) Majd irigylésre méltó tehetséggel kötötte össze a tényeket az emlékekkel, és tette érthetővé a hatásokat, melyeket mi emberek egymásra gyakorolunk a döntéseinkkel, a családfánk ágai oda-vissza.

Napokra letettem a kötetet, mert maróan fájt, amikor felfogtam milyen kevésen múlt, hogy a szerző ma itt van-e közöttünk. Óhatatlanul párhuzamot vontam az éjszaka egyre ritkuló levegőjében, jótékony csendjében a magam sorsával. Hányan vagyunk itt ezen a planétán vajon, akiknek a fogantatása felbolydult mérges méhkassá tett kényszerpályákon ugróiskolázó családokat az elmúlt évszázadban…

Megrémített a tudat, milyen mélyen ott van a mindennapjaimban ennek a reszketése, hogy jogom van-e az élethez, ha a születésemkor nem örültek nekem. És a félelem, hogy az ismétlés sejtje bezzeg megújul bennem hétévente, vagyis egyre nő annak az esélye, hogy pont azt csinálom majd, újra meg újra, amitől rettegve menekülök negyvenhárom éve. Ami szigorú halcsontos fűzőként tart egyben, és minden jótól karnyújtásnyira távol: a szorongás.

Grecsó kétségbeejtően szép mondatai, hasonlatai mellett sem mehetünk el, amivel pár oldalanként újra és újra megörvendeztet, és ami az én szememben igazán nagy íróvá teszi.

A regény autofikció, igen. Ugyanakkor ez a mély, őszinte kitárulkozás, a sérülékenység megmutatása, pláne abból a székből, melyben Grecsó ül, mégis veszettül szokatlan a hazai irodalomban.Felejthetetlen emlékkönyv ez, melynek lapjain ott állnak egyenes derékkal a hiedelmekké kövült idézetek a családi legendáriumból.

Szeretteink ügyeletes igazságai, rólunk és róluk. Korrajzok, melyeket másképp értelmeznek a történészek, a volt osztályfőnök, a szomszéd, másképp Te, és másképp a család.

Mert az igazság, mindig attól legtávolabb vet árnyékot, ahonnan megvilágítják.