Baszki, baszki, baszki

Dühösnek lenni nem szexi. (Tudom, egyes férfiak ezt vitatják, a békülős szexre hivatkozva.) Szexi vagy sem, a düh ott lakik bennünk, bennem is, ugrásra készen. Hol egy hangszínre, hol egy leeső kulcscsomóra, a kezemből kicsúszó tányérra ugrik. Vagy valamire, ami meg sem történt. Vagy kurvára megtörtént, amikor soha, de soha nem szabadott volna megtörténnie.

Linn Strømsborg regényében oldalanként megjelenik a düh, és a dac. Az a düh, amit évekig a gyomrunk aljába száműzünk, és ami ezért az elnyomásért végül annyira dühös lesz ránk, hogy feljön, mint a sav, és első dühében, mindenkit megmar, akire ráfröccsen.

Három évtizeden át "nem voltam dühös". Manapság sokszor az vagyok, és sokszor nem tudom megfelelően kezelni. Vágtatok át vele mások szépséges, frissen gereblyézett virágoskertjén, mert a tudom és tanulom között van ez a tipró átmenet. De szeretem is a dühöm, mert mutatja az utat az egyenes labirintusban*, kérés nélkül segít dönteni afelől, hogy mit szeretnék és mit nem.

Egyéjszakás kötet.

Jó szívvel ajánlom dühös és nyugodt embereknek is.