Hagyatéki

Áttetsző vázában jobbra és balra hajló, sárga és piros tulipánok takarják ki a közjegyzőnő szigorú arcát előlem. Negyedszer olvassa fel a végrendeletet, újra és újra tudatosítva apai nagyanyám (vas) végakaratát, miszerint én nem voltam, nem vagyok és nem leszek. Se unoka, se örökös, se létező. Egyetlen, ma már halott fia ballépése vagyok, megszüntetni kívánt, törlendő. A jog elismer, ő soha.

Bár sosem számítottam semmilyen örökségre, mégis kínos újra és újra végighallgatni nagyanyám végrendeletének sorait. A komolykék kosztümben diktáló, viselkedését tekintve középkori barbár közjegyzőnő láthatóan megenyhül irányomba, amikor rájön, hogy én, az elsőszülött unoka, szisztematikusan kizáródom mindenből. Persze, ő nem tudhatja, hogy nemkívánatos unokaként mit követettem el. Talán mégis érzi, hogy lényegében semmit. És alapvetően is csak annyit, hogy bátorkodtam nyolcvankettő telén megszületni.

Látom őket és mégsem. Az öcsém és a húgom kicsit arrébb ül, előttük tiszta a kép, alanyi jogon, még részrehajló tulipánok sem árnyalják az egyértelműségeket.

Inkább a kis szoba nagy ablakában lévő cirombás orchideát nézem. Nézem? Vegzálom! Ha szólni tudna, rám ripakodna: Kérem, befejezné, nagyon zavaró?! Nem tudok hová nézni. Balra mellettem a (számító)gépírónőt a feje búbjáig érő faragott pult takarja. Tőle egy méterre, neki háttal dr. Komolykék. A jobbomon a húgom öt hetes fiát csitítgatja, mellette térdére könyökölve az öcsém néz, hol mindenkinél határozottabban, hol úgy, mint aki elnézést kér a nagyi haláláért. A nagypapa csak van. Pont az orchidea mellett. Csendben, kitámasztva, csak színtelenebben.

Képtelen vagyok arra, hogy hozzászóljak. Egy csókolom. Ennyi. Harmincöt évig éltünk ugyanazon a bolygón, és csak ennyire futotta kettőnk között. Kifejezéstelen arcát nézve apám után kutatok a gesztusaiban, a szeme sarkában. Nem találom.

Apával rendszeresen találkozom. Évente két-három alkalommal szembejön valakiben. Néha biciklin, néha csak úgy gyalog. Apa! Édesapa! Hiányzol! Még legalább hetven kérdésem van - akarom olyankor mondani neki, de elteker mire kitalálom a helyes szórendet. Jellemző. A lépcsőházi gondolkodók majd a mennyországban mondhatják el az elmondhatatlant.

Talán mert már a második találkozásunk alkalmával kiderült, hogy rákos, és el fog menni. Talán mert felkészületlen voltam, talán mert rák nélkül is ijedt, talán mindez együtt hatott, és ezért nem tudtam igazán Apával lenni.
Szerettem volna elmesélni neki, mi hajtott 27 éven át, amíg nem látott. Szerettem volna a valódiról beszélgetni vele, ahogy csak Borostással lehet, de nem ment. Belém fagyott minden fontos szó, csak a kib@szott időjárásról, a munkahelyi, jelentéktelen idétlenségekről, az öcsémék látogatásáról, a kelt kalács receptjéről és Villon-ról beszélgettünk. Sose gondoltam korábban, hogy a rák tünetei közé sorolandó a családi némaság is. Belesimultam a kussolásba, a te tutira meggyógyulszba. Majdnem beledöglöttem, hogy nem kérdezhetem meg az Apámtól, az utolsó pillanatban sem, hogy fél-e? Hogy mit nem bán most sem? Hogy szeretné-e, hogy legalább egy darabig vele menjek?
A sors cinikus parádéja, hogy amikor meghalt, épp annak a dunapataji interjúalanyomnak a süteményét ettem - félhangosan imádkozva, hogy ne lassú méregként hasson a konyhapultról a tésztába gyúrt több hónapos szenny-, aki kicsit később egy sírkövet akart ajándékba adni.

Ott ült velem szemben a nagyapám, keserűen, mert a közjegyzőnő visszavonhatatlanná tette a nagyi halálát. Arra gondoltam, talán látszik. Talán az arcberendezésemből, talán egy pillantásomból, esetleg a testtartásomból is kiolvasható, hogy nem vagyok rossz és nem készülök semmi rosszra. Talán szavak sem kellenek ahhoz, hogy egy teljes élet igazolatlan (tév)hitét számolja fel a lényem, a valóság. De már sosem derül ki, mit gondolt akkor a nagyapám. Néhány nap múlva jött a Húsvét. Jézus feltámadt, a papa pedig felment a mennyeknek országába.