Hámori Zoltán, főszerkesztőm emlékére

FŐSZERKESZTŐ ÚR!

Képzeld, nemrég meséltem rólad itthon, igen, itt Kalocsán, ahol születtél. A vezetői viszonyulás volt a téma egy baráti beszélgetés során, amikor eszembe jutott, mi online szerkesztők hogyan "dúltuk fel" 2006-ban a hagyományos szerkesztőségi életed a webes hírportálok megjelenésével. Távol állt tőled az online világ. Elképzelni nem tudtad, mi a fészkes fenét csinálunk egész nap a számítógépünk mögé bújva, amikor a többi rendes újságíró a napindító értekezleten témákat vet fel és dob el, időpontra városházára, kórházi sajtótájékoztatóra, meccsre megy, és épp csak annyi időt tölt a számítógép előtt, amíg a felvett anyagot megírja. Vagyis a való világban él és dolgozik.

Mi onlineosok meg reggeltől estig a klaviatúrán klimpírozunk, fontoskodva telefonálgatunk, és egymás után isszuk az instant kávékat. Egyszer odajöttél hozzám és körítés nélkül megkérdezted: mi dolgozunk ilyenkor, vagy mit csinálunk? Rákvörös fejjel azt találtam mondani, üljön ide mellém egy napra (24 évesen nem mertelek tegezni, hiába engedted meg), és nézze meg Főszerkesztő úr! Jó, mondtad, megnézem majd. Meg voltam győződve róla, hogy ennyivel elintézted. Jah, és hogy azt gondolod, komolytalan, léha csibészek vagyunk, akik ebben a jó társaságban lopják a drága napot. Két hét múlva, az aznapi Petőfi Népével a hónod alatt odahúztál reggel kilenckor az asztalomhoz egy széket, és azt mondtad, ez az a nap, mutassam mivel töltöm.

Fél 12-kor untad meg a bulifotók képméretezését, és a Pandából másolt hírek átírását, az adminfelület frusztráló kékségét. Elég volt, álltál fel, elhiszem, hogy nem lógatjátok a lábatokat, többé nem kételkedem abban, hogy tényleg dolgoztok, mondtad egy kis mosollyal a szád szegletében, és visszamentél a főszerkesztői üvegkalitkádba. Aznap váltunk a szerkesztőséged tényleges tagjaivá.

Persze, hogy a mai napig emlegetem ezt - mert képes voltál elismerni, hogy nem tudsz, nem látsz át mindent - mert képes voltál tenni azért, hogy ráláss és meg tud ítélni, hogy mit csinálnak a munkatársaid - mert nem eltoltál bennünket magadtól, hanem közelebb húztál az érdeklődéseddel. Köszönöm, hogy az akkor 24 éves Brigi álmát, hogy újságíró lehessen, segítettél megvalósítani.

Nyugodj békében!