Mi az, ami a halálban ijesztő?

Huszonkéthároméves zsenge újságírólány koromban voltunk egy képzésen Pingivel. Akkor indultak Magyarországon az első blogok, megtanították nekünk, hogy kell a blogspoton regisztrálni. Óriási váó-élményünk volt.

Grafomán lányok révén innentől naphosszat a blogunk csiszolgatásával bíbelődtünk, és azzal a klassz érzéssel, hogy végre van egy felület ahová megírhatjuk az érzéseinket.Akkoriban divat volt becsekkolni a nicknevünkkel egymás blogjára az oldalsávban. Mindenki látta, ki kit olvas, kit szeret. Izgalmas közösség alakult a blogírókból, olvasókból. Naponta ránéztünk egymás felületére, hogy "kivel mi van".

Így találtam rá valakinél Katy naplójára, aminek a bemutatkozó szövege ez volt: "Csak azt bánom, amit nem tettem meg." Milyen bátor, gondoltam akkor. Milyen bátortalan vagyok, gondoltam magamról. Ahogy elmerültem Katy nehéz napjaiban, lehengerlő írásaiban, fájó szókimondásaiban, és a mindezek ellenére a Nap felé fordított orcájában, úgy égett belém napról napra a mondata: csak azt bánd, amit nem tettél meg. Azóta velem van ez a mondat, rendre eszembe jut, amikor félek meglépni valamit.

Segít egy picit. Így is marad bőven a "nemtettemmeg" dobozomban félretolt, meg nem lépett fontosság és fontostalanság, ám egy aprócska lépéssel tán mégis közelebb vagyok ahhoz, hogy a halálos ágyamon ne egy százötven tételes to do-val kelljen nyolcdioptriás szemüvegben búsulva bajlódnom.

Ez jutott most eszembe erről az idézetről, ami a képen van, és Yalom, Szemben a Nappal című könyvéből származik.

Halálfélelemre kötelező irodalom.