Szia_de_szarul_nézel_ki...

Volt egy évtized az életemben, amikor heti rendszerességgel volt "szerencsém" ehhez a köszönéshez. Akkor még nem voltam annyira önérvényes, hogy diplomatikusan elküldjem eszmei szerzőjét a búbánatba.
Pedig...


Húszévesen az ilyentől egyrészt lefagytam, másrészt még a nálamnál három évvel idősebbeket is másféle tisztelettel öveztem, mint manapság. Aztán az újságírószakma megtanított arra, hogy ember ez is, meg ember az is. Nincs kitétel és nincs kivétel, mert ha a riportalany nagyságától sokkot kapok, és túlságosan magam fölé helyezem, akkor vacak, modoros, szigorú és a fontos apró finomságokat pont nélkülöző lesz a vele készült cikk is.

Ez a tisztelet persze "deszarulnézelki" Lujzival szemben egyfajta pszichoblokként nekem okozott valójában gondot, hisz az én gondolataimból kúszott át az ereimbe a sav, s mart szakadékot - számára észrevétlenül - kettőnk közénk. Egyrészt rosszul esett, hogy első blikkre ez jut eszébe amikor meglát, másrészt vitába keveredtem magammal, mert már akkor is lakott bennem egy józan én, aki az ilyen figurákat szerette volna lábuknál fogva kilógatni az ablakon.

Szinte kiskorúan és azzal a csipetnyi élettapasztalattal még nem volt elég széles a pszichológiai magyarázatrepertoárom sem. Legfeljebb annyit tudtam volna mondani, hogy nem vagy valami kedves. Ehelyett viszont volt, hogy még vissza is kérdeztem: Tényleg?!

Ennek súlyosabb verziója azt volt, amikor a legközelebbi tükörrel keveredtem vitába -"deszarulnézelki" Lujzi helyett.

A (tükör)kép akkor kezdett tisztulni, amikor vonulós ruhában, talpig mosolyban, frissen mosott lelkiismerettel futottunk össze mondjuk egy lakodalmas menetben és akkor is így csaptunk a közös estébe.

Persze, az ilyen napok kivételnek számítottak. Mármint ezek, amikor tudtam, hogy jobban nézek ki az azévi átlagomnál. Akkoriban sokszor virrasztottam beteg mellett éjszakánként, de volt, hogy a nappali tehetetlenségérzet is legyőzte az éjszakai hidratáló krémemet.

Mindannyian nézünk reggel tükörbe. Külön tisztelet a kivételnek!
Pontosan tudjuk hogy festünk. Óramű pontossággal emlékszünk, hányszor ébredtünk fel, mi volt az első gondolatunk, kiért aggódtunk vagy milyen problémára kerestük félmegoldást félkómásan.

Épp ezért semmi szükség arra, hogy egy ilyen mondattal indítsuk egymás napját. Aki tényleg vacakul van, annak ez csak még rosszabbá teszi azt. Tényleg ezt akarjuk? Körömcipőben ugrálni a másik fején, amikor eleve nincs jól? Ugye, hogy nem?! (Aki igen, az most befejezheti az olvasást, és kérem hagyja el a tájat! :))

Instant megoldás ugyan, de érdemes megjegyezni: aki egy találkozást azzal indít, hogy "deszarulnézelki", az nem kívül ronda, hanem belül. Vagy legalábbis annak érzi magát és a te tiprásod az ő létrája, amivel egy emelettel fentebb érezheti magát. Ilyenkor nem tehetsz mást, mint hogy megigazítod a koronád és továbbmész. Mára nagy rutint szereztem én is ebben. Azaz ebben is, mert jelentem, a héten felnőttem annyira, hogy nem hagytam szó nélkül egy ilyen megjegyzést.

Ez az eszmefuttatás mégsem annak szól, aki a közelmúltban egy reggel nekem szegezte ezt a rég becsípődött mondatot. Egyrészt azért sem neki szól, mert tőle életemben először hallottam ilyet, és ő különben sem ilyen, másrészt, ha ő nincs, sose tudom meg, hogy felnőttem.